Hálaadó ima - 2010. március 21.
Hálaadó ima – Textus: 126. Zsoltár
Lekció: Jn 12,1-8
Szolnok, 2010. március 21.
Khaled A. László
IMÁDSÁG
Urunk, taníts minket imádkozni! Adj nekünk nyitott szemeket, hogy készek legyünk mindenkor hálás szívvel feléd fordulni, hálás szívvel téged megszólítani és benned bízni!
1. BEVEZETÉS – A KÉSZÜLŐDŐ JÉZUS
Kedves testvérek, ma 14 nappal állunk húsvét előtt, a böjt ötödik vasárnapján. Jézus az evangélium elbeszélése szerint hat nappal az ünnep előtt, vagyis halála előtt, találkozott barátjával, Lázárral Betániában. 3 kilométerre Jeruzsálemtől, és Simon házában együtt vacsorázott egy nagyobb közösséggel. Már csak hat nap a Golgotáig. Jézus együtt van az övéivel, és készülődik. Arra, amit a többiek még mindig nem értenek, amit nem tudnak elfogadni, felfogni és támogatni. Jézus a halálára készül, arra, hogy a búzaszem a földbe essen, és aztán kihajtva sokszoros termést hozzon.
Arra az útra koncentrál, amelyen ő életét adja váltságul sokakért. (Mk 10,45) Amelyen meghal barátaiért, hogy bemutassa az ő rendkívüli áldozatát. Mert nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a másikért. (Jn 15,13) De ennél többet tesz: azért a másikért hal meg, aki tőle elfordult. Jézus meghal az áruló Péterért, az elmenekülő tizenkettőért. Meghal azokért, akik elfordultak tőle. Az istentelenekért, a bűnösökért, az erőtlenekért, akik gyengeségből és gyávaságból elhagyták. Értünk halt meg. Minket vállalt. Nem mondta azt, hogy értünk nem érdemes. Nem mondta, hogy túl gonoszak, túlságosan önzők, túlságosan szűklátókörűek, túlságosan bűnösök vagyunk. Pál apostol pontosan rájött erre, és meg tudta fogalmazni: a jóért, az igazért, igaz emberért és igaz ügyért még valaki talán vállalja a halált, de a rossz, és a hamis emberért, egy bűnözőért aligha. (Rm 5,7) És Jézus mégis vállalta.
És úgy ült ott hat nappal az ő vállalása, az ő halála előtt az asztalnál, hogy nézte az övéit. „Értetek teszem.” Rajtuk gondolkodott, őket figyelte. És hat nappal a halála előtt, kapott tőlük még egy pofont. Az övéitől. Azoktól, akiket nagyon szeretett, és akikért igyekezett a legnagyobbat megtenni. Újra arról tanúskodtak, hogy nem értik őt. Nem csak Júdás füstölgött magában ott az asztalnál, hanem a többi tanítvány is morgott. Sajnálták Jézustól azt, amit kapott.
Úgy gondolták: „Jó, szeretjük a Mestert, szeretjük az Urat, hálásak vagyunk mi is, de ez azért túlzás volt. Nem kell túlzásokba esni. Itt élünk ezen a földön. Mi ez a rajongás? Álljon meg a menet. Át kéne előbb gondolni a dolgokat, sokkal hatékonyabban, okosabban, logikusabban, racionálisabban sokkal többet tudnánk segíteni. Ennek így nincs értelme. Ez így buta pazarlás, gyerekes érzelmesség. Felnőttnek kell lenni. Hiszen gondolni kell a holnapra is. Hiszünk Jézusnak, hála van a szívünkben, de azért ne vigyük már túlzásba a dolgokat.”
Talán ismerősek nekünk is ezek a gondolatok. Szeretjük az Urat, de azért ne essünk túlzásokba. Gondolnunk kell a jelenünkre, a jövőnkre. Csak osszuk be jól, osszuk be szépen, aztán meglátjuk majd mire mennyi jut. De nem szabad így elhamarkodni a dolgot. Igen, sok mindent átéltünk már Jézussal, de néha éppen csak azt tanultuk meg, hogy egyszer fenn, és egyszer lenn. És nem tudunk hitből élni, teljesen ráhagyatkozni. Ezért volt pazarlás ez a drága nárdus kenet. Ezért sajnáljuk Jézustól, ezért sok számunkra a hálának ez a foka.
Mert legalább 300 dénárt ért. Egyetlen dénár egy napszámos egész napi keresete. Vagyis tíz hónapi jövedelem egyetlen kis üvegben. Micsoda ostoba pazarlás. Micsoda meggondolatlanság, felelőtlenség. Így kiönteni, így oda adni Jézusnak. Micsoda érték. A távoli India különleges növényi olaja ez, a Himalája lábáról, 3000-4000 méter magasból. Tíz hónapi fizetés egy pillanat alatt így oda vész. Egy millió forint. Micsoda kár ez, mennyi gyakorlati jót lehetett volna ezzel tenni, megvalósítani, de csak így oda adni Jézusnak? – mondják, gondolják a tanítványok.
De mire gondolt Jézus? Amire gondolt, ki is mondta: „Hagyjátok, hiszen temetésem napjára szánta. A szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!” Ez az asszony bizonyságot tett arról, hogy rá tud hagyatkozni Jézusra. Mindenkinél jobban megmutatta ezt. Mindenkinél inkább hálás volt a szíve. És abban az órában ő tudott a leghálásabban imádkozni az Istenhez. Ez a történet egészen hasonlít arra az adakozó özvegyre, csak néhány fillért tudott oda adni, de ő is mindenét oda adta, és ezzel a kevéssel a legjobban szeretett, a legjobban bízott, a leghálásabb volt. Hálás szívvel, hálaimával az Istenre tudott hagyatkozni. Áldozatot hoztak, amiben tulajdonképpen az Istennek hálás szívük, hálaimájuk öltött testet.
2. MIVEL VAN TELE A SZÁNK?
„Olyanok voltunk, mint az álmodók…” – imádkozza a zsoltáros, hálás szívvel. Ezt lehet mondani az özvegyre, és a nárdus kenetet hozó Máriára is. Mint az álmodók. Hálás szívűek, hálaimát mondók, akiket ki lehet gúnyolni azzal, hogy álmodoznak, hogy nem is ebben világban élnek, akikre azt lehet mondani, hogy rajongók, vagy egyszerűek, mint a gyermekek, és még nem nőttek fel a „nagybetűs élethez”. De jusson eszünkbe mindig: Jézus a gyermekeket tőle elhajtó tanítványokat arra figyelmezteti: „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint ők, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,13)
Mikor vagyunk ilyenek? Mikor vagyunk ilyen feltétlenül, teljesen Istenre hagyatkozók? Az ószövetségi ima vallomása szerint, amikor jóra fordította a nép sorsát az Isten, akkor voltak olyanok, mint az álmodók. Őszinte vallomás ez. Néha sajnos tényleg azt érzi az ember, hogy akkor merünk Istennel álmodók lenni, akkor merünk csak ráhagyatkozni, neki hálát adni, amikor átéljük a változást, és a nehézségek után jól megy. Amikor jóra fordítja az eseményeket, amikor áldása látványos rajtunk, körülöttünk. Amikor fordulatot élünk át, Isten látványos közbeavatkozását. Ilyen az is, amikor a megtérésen megy át az ember, amikor másról nem is tud beszélni, nincs más témája, mást nem is lát, mint az Istent maga körül, és a szolgálatot, amelyben részt kell vennie, amelybe be kell kapcsolódnia. Csak az Istennel jár, őbenne él, és talán néha rá is azt mondják, olyan mint az álmodó.
De aztán hova tűnik ez az oda adott szív, ez az őt látó szem, ez a hálás élet? Hova tűnnek a szüntelen hálaimák? „Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön.” Mi az, ami ezután a nyelvünkre „költözik”? Mivel van tele a szánk?
Talán ismeritek, hallottátok már a hívő francia matematikus, fizikus, teológus Pascal (1623-1662) kijelentését, amely szerint: „Az emberben Isten alakú vákuum van, és csak akkor nyugszik meg, ha ez az űr betöltődik.” Úgy tűnik Pascal nem csak a hidrodinamikához, és a légnyomásméréshez értett. Nem csak a higannyal, a vízzel, és a gázokkal ismerkedett. Ismert a fizikai vákuumon kívül egy emberi, lelki vákuumot is. „Az emberben Isten alakú vákuum van, és csak akkor nyugszik meg, ha ez az űr betöltődik.” Van az emberben egy üresség, egy belső hely, ahova valamit el szeretnénk helyezni, amit valamivel az életünk során meg szeretnénk tölteni. Sajnos olyan sok mindent képesek vagyunk berakni ide, felrakni a lelki polcainkra.
Észre sem vesszük, de abban a vágyban, hogy ezt a helyet betöltsük, az Isten helyét, erre a helyre önmagunk kerülünk. Az ember. És ennek egyenes következménye az, hogy a szánk nem nevetéssel, nem örömkiáltással, vagyis nem az Isten iránti hálával van tele. Hanem tele vagyunk önmagunkkal. Tele a bántó gondolatokkal, tele kritikával, tele szennyes képekkel, képzetekkel. Tele vagyunk a bűneinkkel. Bűnökkel tele a szánk. És az Isten iránti hálaima ezért nem hagyja el az emberi ajkakat. Kapcsoljuk be a tévét, a rádiót, olvassuk el a híreket, beszélgessünk el a szomszédokkal, családtagjainkkal – és végül nézzünk magunkba. A hálaimától hangos ez az ország? A hálaimától vagyunk-e hangosak? Azzal vagyunk tele?
Olyan megszégyenítő, ahogy a harmadik világ ébredésében, dél-amerikai és afrikai keresztények tudják dicsőíteni az Istent, és hálát tudnak adni. Hálaimát mondanak sokkal nehezebb anyagi körülményeik ellenére. Hálásabbak a nehézségeik között, mint sokszor mi vagyunk a jólétünkben. Egyre többet hallani, hogy ma már nem a harmadik világnak van szüksége a misszióra és misszionáriusokra. Ellenkezőleg, egy ellentétes irányú mozgás fog talán bekövetkezni: a déliek jönnek el északra, hogy elmondják nekünk mit jelent Jézus Krisztus tanítványának lenni, hogyan lehet befogadni Istent, ebbe az Isten alakú vákuumba. És miként élhetünk egy hálás életet.
Nem menekülhetünk Jézus szava elől, ez a szó igazság: „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) Ha nem hangzik manapság hálaima a szájakon, akkor a szívek lakója nem az Isten. Más tölti be, más foglalja el az ő helyét. Az Istennel betöltött szívnek, a Jézust befogadó léleknek pedig nem kell magyarázni miért lehet hálás. A hálaadás valahogy hasonlóan alapja az Istennel való kapcsolatunknak, mint a bűnbánat. Őszinteségünk az Isten előtt bűnbeismeréshez vezet, de az Isten előtt, akinek gyermekei lehetünk, szüntelen a hála hangja is. Így készüljünk a húsvétra, Jézusnak hálát adva, Jézusra rábízva magunkat, gyermeki hittel, feltétel nélkül, megajándékozva őt, azokra a hitbeli elődökre is tekintve, akik rendkívüli módon tudták kifejezni hálájukat.
Az imádságos sorozatunk befejező szava legyen Pál apostol buzdítása a gyülekezetnek: „Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.” (1Thessz 5,17-18) Ámen!
